Apró Tamás
–
Magadról mondj
valamit, ki az az Apró Tamás fafaragó?
–
Kecskeméti
származású fafaragó vagyok, négy éve kiköltöztem Ballószögre, ugyanis hála
Istennek köztéri munkákra kaptam megrendelést és addig egy panellakásban laktam
a szüleimmel, ahol ez nem volt kivitelezhető. A szükség hozta, meg az a
szellemiség ami a fafaragókat rendre megérinti; közelebb kerülni a
természethez, közelebb költözni a népi, paraszti kultúrához, mert igazából a
városban ezt nem lehet megélni.
–
Mire van szükséged
az alkotáshoz?
–
Bizonyos
értelemben egyfajta termékeny egyedüllétre, kivonulásra. Persze ez nem teljes
kivonulás, közel lakom a városhoz, az ember kapcsolódik ehhez a kecskeméti
pezsgő kulturális élethez, viszont magához az alkotáshoz szükségem van arra,
hogy egyedül legyek a gondolataimmal és csak arra tudjak koncentrálni amit a fa
mond nekem, amit a fából ki akarok fejezni. Most már ezt a mostani életformámat
nem tudnám bármi mással felcserélni. Legalábbis nagyon nehezen.
–
Ballószöghöz köt
téged más is, mint az, hogy megfelelő alkotóhely számodra?
–
Igen, egyrészt az
ottani emberek. Megismertem egy nagyon kedves faluközösséget, amely teljesen
más mint a városi közösség, az emberek sokkal közvetlenebbek, nyitottabbak. Ez
nekem nagyon furcsa, ők például egy bál alkalmával pillanatok alatt
feloldódnak. Nekünk városiaknak sokkal nehezebb, sokkal több bennünk a gátlás.
Ez a faluközösség megbecsül, egy pár év ott tartózkodás után „felfedeztek”, az
önkormányzati hivatal előtt áll egy köztéri munkám, amit tavaly avattak fel egy
gyönyörű ünnepség keretében.
–
Ballószöginek
vallod magad?
–
Kettős identitású
vagyok, nehéz volna válaszolni, hova tartozom inkább. Kecskeméti polgárnak
ugyanúgy érzem magam, mint ballószöginek.
–
Hogyan lettél
fafaragó, te, aki egy belvárosi, panelben lakó ember voltál?
–
Foglalkoztam én
általános iskolában és gimnáziumban is rajzolással, érdekelt mindig, de nem
voltam benne kifejezett őstehetség, illetve maga a papír, az anyag nem
szólított meg. Küszködtem ezekkel a dolgokkal, próbáltam bekerülni a
Képzőművészetire, különböző rajz szakokra. Mindenhol azzal szembesültem, hogy
akik velem együtt felvételiznek, mind kiugróan magasabb kvalitású művészek. Nem
vettek fel és teljesen prózai módon történt, hogy fával kezdtem foglalkozni. Amikor
nem vettek fel, édesapám mondta, hogy Pesten indul egy érettségihez kötött
faszobrász szakmunkásképző tanfolyam, miért nem próbálom meg. Érdekes, hogy
először rettentően nem ment, semmilyen fafaragó előéletem nem volt. Pici
koromban fűzfavesszőről lekapartam a kérget, de ezt minden kisgyerek
megcsinálja. Szóval rettentően nem ment a faragás, küszködtem vele, nem állt a
kezemben jól a véső. Két hét után bementem utcai ruhában az Asztalos
Szövetkezetbe ide Kecskeméten, azt mondtam, hogy köszönöm szépen, nekem nem
megy a dolog, más után nézek. Hála Istennek a szakoktató visszatartott, jobban
pátyolgattak, én is nagyobb erőfeszítéseket tettem, így sikerült ezt a szakmát
elvégezni. Ez akkor még csak szakma volt, művészeti értelemben vett önálló
alkotásaim akkor hosszú évekig nem voltak, és úgy nézett ki, hogy nem is
lesznek. Ez nem népi faragás volt, hanem bútordíszeket készítettünk. Rendes
számmal ellátott szakmunkás bizonyítványom van róla.
Nagyon sokáig
régi mestereket másoltam, aztán megcsináltam azt, amit nagyon sok népi fafaragó
megtesz: elkészítettem a forgalomban lévő pénzekről a királyokat megcsinálja
dombor faragásban. Azután egy ideig itt meg is rekedt a dolog. Kapcsolatba
kerültem a Duna- Tisza közi Népművészeti Egyesülettel, a népi fafaragással általuk
ismerkedtem meg. Úgy vélem, az amit a népi kultúra hordoz: értéket, gondolatot,
az minden emberben ott van valahol, de ezt felszínre hozni csak úgy lehetséges,
ha az ember találkozik ezt autentikusan őrző személyekkel. Az egyesület által
szervezett táborokban találkoztam naiv népi művészekkel, akik nem tanultak
semmilyen szinten, hanem ösztönösen alkottak, nagyon bájos, aranyos szobrokat
faragtak, amelyek rettentően tetszettek. Minden szakmai tudással a hátam
mögött, ha akarnék sem tudnék olyat csinálni. Azt kell mondanom, megilletődve
álltam ott az első tábor alkalmával ezek előtt az emberek előtt és ott
született meg az első önálló alkotásom. Annyira erős az az aura, inspiráció,
amit ez a közösség áraszt, hogy meg kellett csinálnom. Döbbenetes élmény volt
szembesülni azzal, hogy este amikor megnéztem a munkát, akkor olyan mintha nem
is én csináltam volna, minthogyha egyfajta médium lettem volna az alkotás
során, és teljesen benne van az ember saját világa.
–
Hogyan változott
az alkotói stílusod, felfogásod?
–
Mindig is nagy
hatással volt rám az egyiptomi művészet, az a fajta stílus, illetve az erdélyi
nagy fafaragó, Szerváciusz Jenő bácsi, illetve a fia Tibor és hatásukra kezdtem
el domborműveket vagy vájt reliefeket csinálni. Eleinte nagyon rikító színeket
használtam, temperával mindenféle árnyalatot, ez mára letisztult legfeljebb
három-négy föld színre:. cseresznyére, amely sötétebb, egy világosabb barna meg
egy natúr színre, amelyekkel mindent meg tudok oldani, ki tudok fejezni
érzelmeket. Ez egy folyamat ami a mai napig tart, mostanában például absztrakt
faragásokat készítek. Nagyon szép erezetű anyagot választok, ezekbe a rajzokba
belelátok különböző figurákat, sokszor évekig nézegetek egy anyagot, mikor egy
pillanat alatt megszületik bennem az alkotás és megfaragom. A túldíszítettség,
ami kezdetben jellemzett engem a bútor faragás kapcsán, teljesen átfordult az
ellentétébe és a nagyon egyszerű, tisztán szóló gondolatokat és formákat
keresem.
–
Errefelé mutat a
további utad is?
–
Nem tudom,
egyszerűsödhet-e tovább a dolog. Az a csodálatos, hogy nem látom előre a jövőt,
nem látom azt, mit fogok holnap vagy holnapután csinálni.
–
Van saját
stílusod?
–
Domborműben igen,
de mostanában kezdtem el készíteni köztéri plasztikákat, 3-4 méteres darabokat,
itt még nincs meg, most alakul ki. Hasonló gondolatvilággal alkotok, de évről
évre változik ebben a stílusom. Valószínű, hogy egy idő után ez ki fog
kristályosodni, de annak örülnék, ha folyamatosan tudnék változni, ha nem válna
gépiessé, önismétlődővé. Bár jó érzés, ha az embert megismerik a munkájáról.
Arra jöttem rá, alkotni sokkal nagyobb felelősség, mint azt a felületes
szemlélő gondolná. Ezt akkor ismertem fel, amikor az egyik első kiállításomon
az egyik faragás egy pásztorjelenetet volt, pásztor birkanyájjal, és egy idős
bácsi törölgette előtte a könnyeit és senki nem értette, hogy miért. Síró
férfit látni eleve egy torokszorító dolog, megkérdeztük és a könnyeivel
küszködve elmondta, hogy gyerekkorában pásztor volt és neki nagyon mély
élményeket hozott elő az, hogy meglátta az én faragásomat. Akkor szembesültem
vele, hogy ez mekkora felelősség.
–
Van olyan
történet, gondolat, ami közel áll hozzád?
–
Ami nagyon
belülről fakad, azok a személyes emberi gondolatok, hívő ember vagyok, ez
tükröződik is az alkotásaimon. A mostani munkáim, például „Az Ige testté lett”
című egy gyertyaláng ami benne van a fa erezetében egy idő után átmegy Krisztus
testébe, aki egy gyakorlatilag egy szellem alak, akinek nincs arca. Ezek úgy
vélem, elsősorban hívő emberek számára dekódolhatóak.
–
Hívőnek kell
lennie, vagy olyannak, aki ismeri ezeket a hagyományokat?
–
Talán inkább
érzékeny embernek, ezekre a bizonyos lelki tartalmakra, de kell hozzá a tudás
is. Persze vannak nem ilyen speciális tudást igénylő tematikájú munkáim is.
Vannak olyan egyetemes értékeket hordozó történetek, melyek egy mondatának is
lesz mindenki számára fontos tartalma. József Attila mondja: „Fecseg a felszín,
hallgat a mély”; én mindenben igyekszem a felszín mögé látni. Igyekszem a
vallásosságot úgy élni, ahogyan Pilinszky, akinél nem egy bigottságról van szó.
Ő ezt a keresztény terminológiát, rendszert használta arra, hogy az egyetemes
értékeket megjelenítse a verseiben. Én Krisztust kiállítási anyagba évente
egynél többször soha nem faragok.
–
Nem akarod, hogy
a szobraid csupán illusztrációkká váljanak?
–
Pontosan. Amikor
a halott Krisztust koporsóformában megcsináltam egy csángó siratóasszonnyal
fölébe hajolva, úgy gondolom nem az a bizonyos édeskés vallási giccs. A mai
XXI. századi ember léthelyzetét is ki lehet fejezni ezzel a több ezer éves
hagyománnyal. Sőt ezzel is kell, hogy ne váljon giccsé. Nem akarom, hogy
például akár egy Pilinszky -vers illusztrációivá váljanak, hanem önállóan
azokat a gondolatokat fejezzék ki, amiket a versekben is megtalálok. Évek óta
tervezek egy csak hozzá kapcsolódó kiállítást, nagyon régi vágyam ez.
–
Igazából nem csak
egy hagyomány van, ami fontos?
–
A
keresztény-nemzeti hagyomány mellett nekem az ősi magyar honfoglalás korabeli
hitvilág is fontos, ezt az eszköz- és motívumkincset is rendkívül szeretem
megfogalmazni, például a turul legendát, Emese álmát is megfaragtam. Nagyon
nagy hatással vannak rám az ausztriai táborokban más nemzetek fafaragóinak
munkáival való találkozás: lett, litván, lengyel művészek munkái. Annyira egy
hullámhosszon vagyunk egy ilyen tábor alkalmával, hogy a nyelvi korlátokat
pillanatok alatt át tudjuk hidalni, szinte az egymás gondolataiban olvasunk, és
amikor valaki küszködik egy nagy fával, nem is kell szólni, rögtön
ketten-hárman ugranak és segítenek. Nagy kegyelem, hogy ilyenen részt vehetek
és méltónak találtatok, mivel minden évben pályázatok útján dől el, hogy ki
vesz részt a táborban –, ha van a tiédnél jobb pályázat, akkor nem téged hívnak
meg. Ez nagyon korrekt dolog, egyrészt szakmailag visszaigazolás számodra, és a
21. század üzleti életének pozitív értelemben megfelelő dolog.
Sokszor dolgozom
be asztalosoknak, fontos dolog, hogy az embereket mindennapjaikban is olyan
tárgyak vegyék körül, amelyekkel szeretnek élni, és ezért fontos, hogy legyen
valaki, aki ezt megteremti és továbbadja. Pici gyerekeket faragni kell
tanítani, sajnos nekem ez nehéz, ezzel még adós vagyok, nagy hiányosságom.
Fontos, hogy ne csak a szakmai tudást adjuk tovább, hanem azokat a
gondolatokat, amire az emberek ki vannak éhezve, főleg a városi emberek. Ha egy
városi közegben megjelenünk a kézműves társaimmal, akár népviseleti öltözetben,
szinte megbabonázva néznek egy-egy bemutatót, muszáj ezt továbbvinnünk. Nem
biztos, hogy több száz éven keresztül mindenféle mángorlót kell csinálnunk, ami
az automata mosógépek korában elvesztette a jelentőségét, dísztárggyá alakult
át. Változóban van a népművészet, többen felfedeztük, hogy belekapaszkodva a
népi gyökereinkbe, letisztultabb módon készítünk egyszerű használati tárgyakat,
amelyek hordozzák ugyanazt az értéket. A hagyományt ápolni kell és továbbvinni,
kicsit nagyképűen azt mondhatom, hogy a népművészet most már mi vagyunk.
–
Eddig Apró
Tamásról, mint fafaragóról beszélgettünk, mi tölti ki ezen kívül az életedet?
–
Ebből a fafaragó
dologból nagyon nehéz kilépni, bizonyos értelemben mondhatom azt, akkor is
fafaragó vagyok, amikor éppen nem fát faragok. A gondolataim szinte állandóan
ezek körül a témák körül forognak. Nagyon érdekel mindenfajta művészet, ami
lehet, hogy a lelki alkatomból fakad. Különböző társművészetek, zene, irodalom
rendkívül fontos az életemben.
–
Kiket szeretsz
olvasni, hallgatni?
–
Zenében mindenevő
vagyok, mindenfajta stílusban van igényes és középszerű, a népzenén keresztül a
rock zenéig. Érdekes, hogy a Nagy Könyv alkalmával, minden kedvenc írásom
bekerült a legjobbak közé, Ottlik Gézától az Iskola a határon, az Egri
Csillagok – ami persze nem friss élmény, de meghatározó, külföldi szerzők közül
Orwell-től az 1984 vagy Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés. Napjaimat szinte
teljesen kitölti a faragás és az ezzel kapcsolatos ügyintézés, ez munka és
megélhetés is nekem. Szerencsére elmondhatom, hogy olyan megrendelések találnak
meg, amiket ugyanúgy szeretek, mint a magam által kitalált dolgokat. Például a
Justitia címűt magamtól nem csináltam volna meg, és jó dolog, hogy így az
embernek szélesedik a látóköre és nem mindig ugyanazon pár dolog körül forognak
a gondolataid.
–
Baráti, ismerősi
körödet is meghatározza ez a szenvedélyed, hivatásod?
–
Természetesen a
gyerekkori barátok nem szakmabeliek, de kézművesek között nagyon jól érzem
magam, szinte lubickolok ebben a közegben. Vásárok, közgyűlések alkalmával,
mindenfajta alkalommal pillanatok alatt megtaláljuk akár teljesen idegen
emberekkel is a közös hangot. Úgy érzem teljesen a helyemen vagyok ebben a
társaságban.
–
Köszönöm Tamás,
és biztos vagyok benne, hogy még fogunk hallani rólad.
