Értékőrzők, értékteremtők

Apró Tamás

–     Magadról mondj valamit, ki az az Apró Tamás fafaragó?

–     Kecskeméti származású fafaragó vagyok, négy éve kiköltöztem Ballószögre, ugyanis hála Istennek köztéri munkákra kaptam megrendelést és addig egy panellakásban laktam a szüleimmel, ahol ez nem volt kivitelezhető. A szükség hozta, meg az a szellemiség ami a fafaragókat rendre megérinti; közelebb kerülni a természethez, közelebb költözni a népi, paraszti kultúrához, mert igazából a városban ezt nem lehet megélni.

–     Mire van szükséged az alkotáshoz?

–     Bizonyos értelemben egyfajta termékeny egyedüllétre, kivonulásra. Persze ez nem teljes kivonulás, közel lakom a városhoz, az ember kapcsolódik ehhez a kecskeméti pezsgő kulturális élethez, viszont magához az alkotáshoz szükségem van arra, hogy egyedül legyek a gondolataimmal és csak arra tudjak koncentrálni amit a fa mond nekem, amit a fából ki akarok fejezni. Most már ezt a mostani életformámat nem tudnám bármi mással felcserélni. Legalábbis nagyon nehezen.

–     Ballószöghöz köt téged más is, mint az, hogy megfelelő alkotóhely számodra?

–     Igen, egyrészt az ottani emberek. Megismertem egy nagyon kedves faluközösséget, amely teljesen más mint a városi közösség, az emberek sokkal közvetlenebbek, nyitottabbak. Ez nekem nagyon furcsa, ők például egy bál alkalmával pillanatok alatt feloldódnak. Nekünk városiaknak sokkal nehezebb, sokkal több bennünk a gátlás. Ez a faluközösség megbecsül, egy pár év ott tartózkodás után „felfedeztek”, az önkormányzati hivatal előtt áll egy köztéri munkám, amit tavaly avattak fel egy gyönyörű ünnepség keretében.

–     Ballószöginek vallod magad?

–     Kettős identitású vagyok, nehéz volna válaszolni, hova tartozom inkább. Kecskeméti polgárnak ugyanúgy érzem magam, mint ballószöginek.

–     Hogyan lettél fafaragó, te, aki egy belvárosi, panelben lakó ember voltál?

–     Foglalkoztam én általános iskolában és gimnáziumban is rajzolással, érdekelt mindig, de nem voltam benne kifejezett őstehetség, illetve maga a papír, az anyag nem szólított meg. Küszködtem ezekkel a dolgokkal, próbáltam bekerülni a Képzőművészetire, különböző rajz szakokra. Mindenhol azzal szembesültem, hogy akik velem együtt felvételiznek, mind kiugróan magasabb kvalitású művészek. Nem vettek fel és teljesen prózai módon történt, hogy fával kezdtem foglalkozni. Amikor nem vettek fel, édesapám mondta, hogy Pesten indul egy érettségihez kötött faszobrász szakmunkásképző tanfolyam, miért nem próbálom meg. Érdekes, hogy először rettentően nem ment, semmilyen fafaragó előéletem nem volt. Pici koromban fűzfavesszőről lekapartam a kérget, de ezt minden kisgyerek megcsinálja. Szóval rettentően nem ment a faragás, küszködtem vele, nem állt a kezemben jól a véső. Két hét után bementem utcai ruhában az Asztalos Szövetkezetbe ide Kecskeméten, azt mondtam, hogy köszönöm szépen, nekem nem megy a dolog, más után nézek. Hála Istennek a szakoktató visszatartott, jobban pátyolgattak, én is nagyobb erőfeszítéseket tettem, így sikerült ezt a szakmát elvégezni. Ez akkor még csak szakma volt, művészeti értelemben vett önálló alkotásaim akkor hosszú évekig nem voltak, és úgy nézett ki, hogy nem is lesznek. Ez nem népi faragás volt, hanem bútordíszeket készítettünk. Rendes számmal ellátott szakmunkás bizonyítványom van róla.

Nagyon sokáig régi mestereket másoltam, aztán megcsináltam azt, amit nagyon sok népi fafaragó megtesz: elkészítettem a forgalomban lévő pénzekről a királyokat megcsinálja dombor faragásban. Azután egy ideig itt meg is rekedt a dolog. Kapcsolatba kerültem a Duna- Tisza közi Népművészeti Egyesülettel, a népi fafaragással általuk ismerkedtem meg. Úgy vélem, az amit a népi kultúra hordoz: értéket, gondolatot, az minden emberben ott van valahol, de ezt felszínre hozni csak úgy lehetséges, ha az ember találkozik ezt autentikusan őrző személyekkel. Az egyesület által szervezett táborokban találkoztam naiv népi művészekkel, akik nem tanultak semmilyen szinten, hanem ösztönösen alkottak, nagyon bájos, aranyos szobrokat faragtak, amelyek rettentően tetszettek. Minden szakmai tudással a hátam mögött, ha akarnék sem tudnék olyat csinálni. Azt kell mondanom, megilletődve álltam ott az első tábor alkalmával ezek előtt az emberek előtt és ott született meg az első önálló alkotásom. Annyira erős az az aura, inspiráció, amit ez a közösség áraszt, hogy meg kellett csinálnom. Döbbenetes élmény volt szembesülni azzal, hogy este amikor megnéztem a munkát, akkor olyan mintha nem is én csináltam volna, minthogyha egyfajta médium lettem volna az alkotás során, és teljesen benne van az ember saját világa.

–     Hogyan változott az alkotói stílusod, felfogásod?

–     Mindig is nagy hatással volt rám az egyiptomi művészet, az a fajta stílus, illetve az erdélyi nagy fafaragó, Szerváciusz Jenő bácsi, illetve a fia Tibor és hatásukra kezdtem el domborműveket vagy vájt reliefeket csinálni. Eleinte nagyon rikító színeket használtam, temperával mindenféle árnyalatot, ez mára letisztult legfeljebb három-négy föld színre:. cseresznyére, amely sötétebb, egy világosabb barna meg egy natúr színre, amelyekkel mindent meg tudok oldani, ki tudok fejezni érzelmeket. Ez egy folyamat ami a mai napig tart, mostanában például absztrakt faragásokat készítek. Nagyon szép erezetű anyagot választok, ezekbe a rajzokba belelátok különböző figurákat, sokszor évekig nézegetek egy anyagot, mikor egy pillanat alatt megszületik bennem az alkotás és megfaragom. A túldíszítettség, ami kezdetben jellemzett engem a bútor faragás kapcsán, teljesen átfordult az ellentétébe és a nagyon egyszerű, tisztán szóló gondolatokat és formákat keresem.

–     Errefelé mutat a további utad is?

–     Nem tudom, egyszerűsödhet-e tovább a dolog. Az a csodálatos, hogy nem látom előre a jövőt, nem látom azt, mit fogok holnap vagy holnapután csinálni.

–     Van saját stílusod?

–     Domborműben igen, de mostanában kezdtem el készíteni köztéri plasztikákat, 3-4 méteres darabokat, itt még nincs meg, most alakul ki. Hasonló gondolatvilággal alkotok, de évről évre változik ebben a stílusom. Valószínű, hogy egy idő után ez ki fog kristályosodni, de annak örülnék, ha folyamatosan tudnék változni, ha nem válna gépiessé, önismétlődővé. Bár jó érzés, ha az embert megismerik a munkájáról. Arra jöttem rá, alkotni sokkal nagyobb felelősség, mint azt a felületes szemlélő gondolná. Ezt akkor ismertem fel, amikor az egyik első kiállításomon az egyik faragás egy pásztorjelenetet volt, pásztor birkanyájjal, és egy idős bácsi törölgette előtte a könnyeit és senki nem értette, hogy miért. Síró férfit látni eleve egy torokszorító dolog, megkérdeztük és a könnyeivel küszködve elmondta, hogy gyerekkorában pásztor volt és neki nagyon mély élményeket hozott elő az, hogy meglátta az én faragásomat. Akkor szembesültem vele, hogy ez mekkora felelősség.

–     Van olyan történet, gondolat, ami közel áll hozzád?

–     Ami nagyon belülről fakad, azok a személyes emberi gondolatok, hívő ember vagyok, ez tükröződik is az alkotásaimon. A mostani munkáim, például „Az Ige testté lett” című egy gyertyaláng ami benne van a fa erezetében egy idő után átmegy Krisztus testébe, aki egy gyakorlatilag egy szellem alak, akinek nincs arca. Ezek úgy vélem, elsősorban hívő emberek számára dekódolhatóak.

–     Hívőnek kell lennie, vagy olyannak, aki ismeri ezeket a hagyományokat?

–     Talán inkább érzékeny embernek, ezekre a bizonyos lelki tartalmakra, de kell hozzá a tudás is. Persze vannak nem ilyen speciális tudást igénylő tematikájú munkáim is. Vannak olyan egyetemes értékeket hordozó történetek, melyek egy mondatának is lesz mindenki számára fontos tartalma. József Attila mondja: „Fecseg a felszín, hallgat a mély”; én mindenben igyekszem a felszín mögé látni. Igyekszem a vallásosságot úgy élni, ahogyan Pilinszky, akinél nem egy bigottságról van szó. Ő ezt a keresztény terminológiát, rendszert használta arra, hogy az egyetemes értékeket megjelenítse a verseiben. Én Krisztust kiállítási anyagba évente egynél többször soha nem faragok.

–     Nem akarod, hogy a szobraid csupán illusztrációkká váljanak?

–     Pontosan. Amikor a halott Krisztust koporsóformában megcsináltam egy csángó siratóasszonnyal fölébe hajolva, úgy gondolom nem az a bizonyos édeskés vallási giccs. A mai XXI. századi ember léthelyzetét is ki lehet fejezni ezzel a több ezer éves hagyománnyal. Sőt ezzel is kell, hogy ne váljon giccsé. Nem akarom, hogy például akár egy Pilinszky -vers illusztrációivá váljanak, hanem önállóan azokat a gondolatokat fejezzék ki, amiket a versekben is megtalálok. Évek óta tervezek egy csak hozzá kapcsolódó kiállítást, nagyon régi vágyam ez.

–     Igazából nem csak egy hagyomány van, ami fontos?

–     A keresztény-nemzeti hagyomány mellett nekem az ősi magyar honfoglalás korabeli hitvilág is fontos, ezt az eszköz- és motívumkincset is rendkívül szeretem megfogalmazni, például a turul legendát, Emese álmát is megfaragtam. Nagyon nagy hatással vannak rám az ausztriai táborokban más nemzetek fafaragóinak munkáival való találkozás: lett, litván, lengyel művészek munkái. Annyira egy hullámhosszon vagyunk egy ilyen tábor alkalmával, hogy a nyelvi korlátokat pillanatok alatt át tudjuk hidalni, szinte az egymás gondolataiban olvasunk, és amikor valaki küszködik egy nagy fával, nem is kell szólni, rögtön ketten-hárman ugranak és segítenek. Nagy kegyelem, hogy ilyenen részt vehetek és méltónak találtatok, mivel minden évben pályázatok útján dől el, hogy ki vesz részt a táborban –, ha van a tiédnél jobb pályázat, akkor nem téged hívnak meg. Ez nagyon korrekt dolog, egyrészt szakmailag visszaigazolás számodra, és a 21. század üzleti életének pozitív értelemben megfelelő dolog.

Sokszor dolgozom be asztalosoknak, fontos dolog, hogy az embereket mindennapjaikban is olyan tárgyak vegyék körül, amelyekkel szeretnek élni, és ezért fontos, hogy legyen valaki, aki ezt megteremti és továbbadja. Pici gyerekeket faragni kell tanítani, sajnos nekem ez nehéz, ezzel még adós vagyok, nagy hiányosságom. Fontos, hogy ne csak a szakmai tudást adjuk tovább, hanem azokat a gondolatokat, amire az emberek ki vannak éhezve, főleg a városi emberek. Ha egy városi közegben megjelenünk a kézműves társaimmal, akár népviseleti öltözetben, szinte megbabonázva néznek egy-egy bemutatót, muszáj ezt továbbvinnünk. Nem biztos, hogy több száz éven keresztül mindenféle mángorlót kell csinálnunk, ami az automata mosógépek korában elvesztette a jelentőségét, dísztárggyá alakult át. Változóban van a népművészet, többen felfedeztük, hogy belekapaszkodva a népi gyökereinkbe, letisztultabb módon készítünk egyszerű használati tárgyakat, amelyek hordozzák ugyanazt az értéket. A hagyományt ápolni kell és továbbvinni, kicsit nagyképűen azt mondhatom, hogy a népművészet most már mi vagyunk.

–     Eddig Apró Tamásról, mint fafaragóról beszélgettünk, mi tölti ki ezen kívül az életedet?

–     Ebből a fafaragó dologból nagyon nehéz kilépni, bizonyos értelemben mondhatom azt, akkor is fafaragó vagyok, amikor éppen nem fát faragok. A gondolataim szinte állandóan ezek körül a témák körül forognak. Nagyon érdekel mindenfajta művészet, ami lehet, hogy a lelki alkatomból fakad. Különböző társművészetek, zene, irodalom rendkívül fontos az életemben.

–     Kiket szeretsz olvasni, hallgatni?

–     Zenében mindenevő vagyok, mindenfajta stílusban van igényes és középszerű, a népzenén keresztül a rock zenéig. Érdekes, hogy a Nagy Könyv alkalmával, minden kedvenc írásom bekerült a legjobbak közé, Ottlik Gézától az Iskola a határon, az Egri Csillagok – ami persze nem friss élmény, de meghatározó, külföldi szerzők közül Orwell-től az 1984 vagy Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés. Napjaimat szinte teljesen kitölti a faragás és az ezzel kapcsolatos ügyintézés, ez munka és megélhetés is nekem. Szerencsére elmondhatom, hogy olyan megrendelések találnak meg, amiket ugyanúgy szeretek, mint a magam által kitalált dolgokat. Például a Justitia címűt magamtól nem csináltam volna meg, és jó dolog, hogy így az embernek szélesedik a látóköre és nem mindig ugyanazon pár dolog körül forognak a gondolataid.

–     Baráti, ismerősi körödet is meghatározza ez a szenvedélyed, hivatásod?

–     Természetesen a gyerekkori barátok nem szakmabeliek, de kézművesek között nagyon jól érzem magam, szinte lubickolok ebben a közegben. Vásárok, közgyűlések alkalmával, mindenfajta alkalommal pillanatok alatt megtaláljuk akár teljesen idegen emberekkel is a közös hangot. Úgy érzem teljesen a helyemen vagyok ebben a társaságban.

–     Köszönöm Tamás, és biztos vagyok benne, hogy még fogunk hallani rólad.